A gyerek - aki az enyém
Gyerekem van. Ezt más is túlélte már.
2009. július 14., kedd
Az idegen test érzés, ez az, ami mindenestül beárnyékolja az életem, bár elnevezni, tehát ráébredni, miről is van szó, csak mostanában sikerült.
Ez olyan, hogy bárhol is vagyok, bármit is csinálok, mindig úgy érzem, nem vagyok én idevaló. Idegen test vagyok. aki sehol nem lel otthonra, igazi befogadókra, aki nem tud beolvadni sehova.
Ezt érzem társaságban, a házaspárok között ugyanis azért, mert szeretik egymást és egyetértés van közöttük, a nem házasok között pedig azért, mert ők engem automatikusan az előző csoportba sorolnak. Mi mást is vélhetnének rólam, ennyi gyerekkel???
A férjem mellett, mondani sem kell, szintén idegen testnek érzem magam, a szó minden értelmében. Sosem engedett be annyira az életébe - tehát sosem becsült annyira, mint amennyire szerettem volna. A férjem családja? A bizalmatlanság légköre leng körül, az első pillanattól fogva. De az évek során a saját családomban is kezdem idegennek érezni magam: ők sem tudnak mit kezdeni ugyanis a boldogtalansággal, amellyel, hiába igyekszem, oly rakoncátlan, hogy magam sem bírok.
A mit keresek én itt érzés akkor is körülvesz, ha számomra kedves helyekre megyek: moziba, koncertre. Hiszen mindenki társasággal megy, én meg mindig egyedül... Vagy ha nem is egyedül, akkor életbe lép a társasággal kapcsolatos problémakör.
Idegennek érzem magam az egyházamban, nem tudom igazán elfogadni a szokásait és a követelményeit - de hiába is próbálkoznék másikkal, ott bizonyára ugyanezt érezném, hiszen a többit még ennyire sem ismerem. No meg mit is lehet gondolni egy olyan emberről, aki élete delén új hitet keres?
Idegen vagyok hovatovább a saját testemben is... azazhogy idegenség vesz körül, inkább így helyes. Egy idegen hájtömeg, amit nem tudok leküzdeni, de ami nem az enyém.
Az egésznek persze én vagyok az oka, nem is akarom másra hárítani.
Amikor főiskolás voltam, azért éreztem idegennek magam, mert nem arra a főiskolára mentem, amelyikre szerettem vagy kellett volna. Hogy miért, azt nem is tudom... Talán leginkább azért, mert akkoriban magam sem tudtam, hova kellene mennem, mit kéne tanulnom. Az meg, hogy nem ezt, kevés volt a változtatáshoz. Valami ugyan motoszkált bennem mindig, ami vitt volna a népművészet vagy iparművészet felé, tettem is ezt-azt a dolog érdekében. Sosem volt azonban bennem elég erő, hogy véghezvigyem, amit akarok. Nem volt.
Férjhez sem ahhoz mentem, akihez kellett volna, és nem metség, hogy nem is ismertem meg (vagy fel) azt a fiút, akinek a kezét egy életen át szívesen fognám.
Annak is bizonyára én vagyok az oka, hogy nincs társaságom. Tulajdonképpen sokáig inkább büszke voltam a saját belgaságomra, hogy én nem adom át magam teljesen semmi eszmének, hogy mindig meglátom és megtalálom mindenben a gyenge pontot, hogy átlátok a szitán. De ha igazán őszinte akarok lenni, csakis azokban a pillanatokban voltam felhőtlenül boldog, amikor nem kerestem a rostán a likat. Hát kellett nekem a tisztánlátás kétes öröme???
Ennyit mára. Kezdődik a nap. Az legalább ismerősen süt rám.
2007. május 6., vasárnap
Azért ez komolyan elgondolkodtat. Miért van, hogy többekben is az az érzés alakul ki velem kapcsolatban, hogy magamat tökéletesnek látom, a gyerekemet meg egy cseppet sem ismerem, nem látom meg a nagyszerűségét, stb?
Közben én úgy gondolom, hogy mindig arról írok, milyen tehetetlennek és ügyetlennek érzem magam; pedig szerintem a tökéletes nem lehet tetehetlen. Másrészt: hiába ismerem a szögfüggvényeket, azért még változtatni nem tudok rajtuk. Ez nincs így összefüggésben...
Ha nem jön át a tartalom, akkor vagy a formával van baj, vagy a szerzővel.
Adjuk meg még az esélyt a szerzőnek, hogy előbb alakítson a formán, aztán majd meglátjuk...
A formaváltáshoz szeretnék új külsőt is, de mivel nem vagyok olyan nagy májer, hogy idáig megtartsam a régi arculatot, holnaptól meg valami új formába öltsem a belbeccsel együtt a külcsínt is - talán az lesz a legegyszerűbb, ha nyitok majd egy új blogot, ide meg kirakom a pontot: .
2007. május 2., szerda
Nehéz volt letenni. Inkább elolvastam a lehető legrövidebb idő alatt. A hangzatos című dokumentumregény, a Gyilkos fű egy holland szerzőnő műve, egy anya szemszögéből láttatja, miken megy át egy kábítószeres gyerek családja - és maga a gyerek is. Bár a fiú érzéseiről nincs szó közvetlenül a regényben; csak áttételesen, az anya szemüvegén át ismerhetjük meg a gyerek sorsát.
A történet nem mai. Akiről szól, a férjemmel nagyjából egyidős. A szülei a gyerekeim nagyszülei lehetnének. Hollandiában azonban akkoriban volt közel annyira újdonság a kábítószer a maga döbbenetesen romboló hatásával, mint manapság nálunk. Vagy még inkább, mert aki itthon, most szembesül vele, azért sokkal több infomáció birtokában van vagy legalábbis lehet, mint a hetvenes évek holland családjai. De az információ száraz tény marad mindaddig, míg az érzések el nem lepik az embert. Míg nem éli át ugyanazt, ami ebben a regényben szerepel.
A könyvben nem csak az elbeszélő anya és családjának történetét ismerjük meg, más sorsok is közel kerülnek az olvasóhoz. Csupa rendezett(nek tűnő) élet, a társadalmi beilleszkedésben nagyobb gondokkal nem szembesülő felnőttek, és általában problémátlan gyerekeik. Egyik (vagy akár több) közülük mégis narkós. Nagyon.
És ez az a könyv, amelyik bemutatta nekem a gyereket, aki az enyém.
Hihetetlen az a hasonlóság, amely a könyv főhősének gyereke és az én gyerekem között fennáll.
Ugyan nem azonos mértékben, de kétségkívűl felismerni azokat az eltorzult személyiségjegyeket, amelyek épp úgy kiborítanak minket, mint az említett regény családját. Az a tehetetlenség, az a megdöbbenés, az a "nem tudom, hová tegyem ezt a dolgot" érzés, amivel mi nap mint nap találkozunk, igen, ezt olvastam ki a könyből! Ugyanaz a szembenállás, az az agresszió, az a mindennapos hazudozás, ugyanaz a családtagokkal kapcsolatos közöny, az a viszolygás a beilleszkedéstől, az az értelmetlen ragaszkodás bizonyos baráti körhöz, az a rombolás, az a féktelenség és igénytelenség! Minden segítség elutasítása, szembefordulás a jóakarattal, igen... Ez lenne hát velünk is???
Persze nem most először gondolok erre. Sőt, tudomásom is van bizonyos dolgokról. De hogy hol tartunk az úton és hogy hová visz, azt nem tudom. Bár a hová visz nem is annyira lényeges, mint a hol is tartunk éppen...
De nézzük a kétségbeesett szülők reakcióját, amikor belekerültek az örvénybe. Először a szigorral próbálkoztak. Stimmel. Aztán jött a kiabálás, fenyegetőzés, közben az örökös vita egymás közt, hogy ki is az oka a történteknek. Megvolt. Az egyre kezelhetetlenebb gyerek a dulakodásig hergelte a szülőket, ezt is kipipálhatjuk. Rokonok rémisztgetése, szomszédság elrettentése - na, ebben szerencsésebbek vagyunk, vagy a kor változott valamelyest, mindenesetre a külvilág legalább már nem olyan elítélő, mint 30-40 éve volt. A rokonok azért hozzák a formájukat. Valahol érthetően. Kiborulás, sírás, hisztérikus jelenetek, vádaskodás, önvád, egészségromlás - mesélhetnék... Aztán az elnyomhatatlan anyai érzések, hogy akkor is segítek, ha ő nem akarja, ha ellenáll, ha kiröhög és szemen köp, mert ez a kötelességem, mert nem tehetek mást, mert sodor a lendület, még ha érzem is, hogy ez mennyire hiábavaló...
Döbbenetesen azonos forgatóköny szerint működünk valamennyien. Volt alkalmam az elmúlt évek alatt beszélgetni szülőkkel, akik mind (ez túlzás, de többségében) megjárták ezeket a stációkat.
Vajon ezért nem haladunk előre? Ezért nincs lényeges elmozdulás? Ez az oka annak a belső bizonytalanságnak, amit a gyerekkel kapcsolatban érzek? Hogy nem lehet tervezni a holnapot egyáltalán?
Szeretném azt gondolni, hogy nem. Sőt, azt is gondolom, még ha emiatt úgy is tűnik, hogy nem vagyok képes a szembenézésre. Mert de. Nagyon is farkasszemet nézek én ezzel a történettel. Pláne, hogy ez után a könyv után meg kell állapítsam: a szimptómák akkor is azonosak, ha nem drogos a gyerekem. És ezen érdemes tovább gondolkodni.
A regényben szereplő anya a sok viszontagság és a segítő csoportok hatására eljut odáig, hogy felismeri, önmagát kell rendbetennie, mert a gyerekét úgysem tudja. Ez okos gondolat valóban. De azt is jelenti, hogy a gyerek érdekében nincs tennivaló. Nem lehet. Nem marad más, mint a remény. Ami az említett esetben hiábavalónak bizonyult.
Számomra mégis tanulságos ez a végső megállapítás, mert azt gondolom, ha az ember hamarabb eljut odáig, hogy "mentse a bőrét", azzal a gyerekének is nagyobb esélyt ad. Akkor is, ha nem narkós. Mert nincs elkeserítőbb egy talajvesztett gyerek számára, mint egy megkapaszkodni képtelen szülő.
13 megjegyzés2007. április 25., szerda
Mitől kerül a gyerekünk értékválságba? Azt hiszem, kisebb-nagyobb mértékben ez a kérdés minden szülőt foglalkoztat.
Miért nem tetszik neki az életünk? Miért akar letérni arról az útról, amelyet mi féltő gonddal köveztünk ki neki? Miért negligálja en bloc a felnőtt társadalmat, eltekintve néhány, akár már deresedő sztártól? Mi az, amit gátat épít közénk?
Könnyű lenne rávágni, hogy a generációs különbségek. Talán az is persze, meg a kötelező ellenkezés. A saját út keresése, az önálló törekvések. De ezek még nem okoznak értékválságot, látványos, jogos ijedelmet okozó félresiklást. Kell itt még lennie valami másnak is...
Elnéztem ma a hajléktalanokat. Jó időszak ez nekik, meleg az idő, árnyasak a fák és még itt van a lomtalanítás is, az elkövetkező hetek jövedelemforrása. Milyen irigylésreméltóan kiegyensúlyozottan kockázzák bicskájukkal a talált házikolbászt! Nem sietnek sehova, élvezik a napsütést, kedélyesen elbeszélgetnek egy cigi mellett, lábuknál az elmradathatatlan kannásboros flaska. Nem sürgeti őket főnök, feleség, manapság már a rendőr is csak ritkán zaklatja a hontalant.
Vagy a csövező fiatalok az aluljárókban. Milyen jó nekik, nem kérdi senki, miért viselik a feltűnő hajat, ruházatot, mi a fenét csinálnak egész nap! Hát kell nekik leckét írni, tanulni? Otthon eltűrni a számonkérést, elmosogatni, rendet rakni? Idegeskedni bármi miatt?
Otthon meg... Apa ideges, anya ideges, rohanás, kapkodás, nincsenek ünnepnapok, vagy ha vannak, feszült légkörben készül rájuk a család, a fejüket fogják a kiadások miatt. A testvérek is csak a borsot törik az ember gyerekének orra alá, nem is beszélve a velük kapcsolatos kiadásokról, ugyancsak. Hát élet ez???
Azt persze nem mindig veszi észre az ürgesündisznóbőrbe bújt gyerek, hogy a hajléktalan mennyit fázik télen és vár hiába a szállás előtt, hogy a csövező milyen hamar válik emberi ronccsá a különböző szerek és az igénytelenség miatt. Mint ahogy azt se veszi észre, hogy a család azért, bármilyen rohanósnak is tűnik az élete, csak örül az együtt töltött perceknek, a készülődésnek, a várakozásnak. Csak ... valahogy nem tudjuk ezt jól a gyerek elé tárni. Hogy érezze ő is. Hogy nemcsak belefáradni lehet a hétköznapokba, hanem hinni is lehet azokban. Legalább néha.
Anyatársak, akik még legfeljebb kiskamaszokat dédelgetnek, gyakran kérdezik aggódva: ránk is ez a jövő vár? Mi sem tudjuk elkerülni?
Nem tudom. A mai életünk annyira a tempóra épül, annyira nem ad teret a nyugodt, elmélyült , közösségi élményeknek, de a befelé figyelésnek sem... És olyan sok hamissággal van teli, amelyekre még a felnőtt is csak elképedve bámul, nemhogy elkerülhetné vagy magyarázattal szolgálhatna a gyerekének. Néha úgy érzem, igazán felnőni, felnőtté válni sincs időnk a nagy rohanásban.
Némelyekkel kapcsolatban mégsem aggódom. Ha látni, hogy legalább az anyában megvan a harmónia, akkor nagy eséllyel elkerüli a gyerek is a kamaszkori csapdákat. De ha nem, ha a felnőtt maga sem tudja elhitetni magával, hogy a féltő gonddal kikövezett út valóban elég széles - hát akkor könnyen lecsúszik róla bárki.
Törődjön többet egészségével!
12 megjegyzés2007. április 23., hétfő
Mindenfelé kerestük. Hiszen néhány perccel korábban még ott nézegette a váras könyvét és rakosgatta az európás kirakóját. Hol lehet a gyerek...?
Aztán megtaláltuk. A nagyobbak szobájában elmélyülten tanulmányozta a földgömböt. Lám csak, mégse vettük hiába...!
2007. április 21., szombat
Ezt azért este tízkor még nem gondoltam volna!5 megjegyzés
2007. április 20., péntek
A kerületi tanácsadók és szolgálatok váróhelyiségeiben kizárólag kormánypárti újságok találhatók.
Valószínűleg az esélyegyenlőség jegyében.
10 megjegyzésA jelen törvénykezés szerint aki drogügybe keveredik, annak első lépésben elterelésre kell mennie. Az elterelés hat hónapig tartó rendszeres foglalkozást jelent a drogozó és/vagy drogot birtokló személy, valamint egy mentor részvételével. Ezeken a foglalkozásokon többnyire beszélgetnek, olykor személyes témákról, máskor magáról az ügyről, annak lehetséges kimeneteléről, a drogok veszélyeiről, stb.
Ha valakit elkapnak droggal, akkor tehát elterelés vár rá. Hanem amíg a határozatot erről megkapja, hónapok, egy év is eltelhet, de hamarabb elkezdeni az elterlést nem ér. Miért?
Aki aztán elmegy elterelésre és elvégzi az előírt egy éven belül, annak az ügy lezárásához vizsgálati díj címén jelentős összeget fizetnie kell végül.
Aki nem végzi el az elterelést, annak nem kell fizetnie... Miért?
4 megjegyzés2007. április 19., csütörtök
A dadus néni tegnap betegedett le, ma az egyik csoport a másiknál tölti a délutánt, mert az óvónéni is beteg lett mára. A konyhán sincs ki a személyzet létszáma.
Majdnem minden héten leírhatnám ezt. Hogy miért is most teszem? Mert a vezető óvónővel épp a minap beszélgettem arról, hogy váratlanul kézhez kapta a fenntartótól a létszámcsökkentésre vonatkozó felszólítást. Közben a pedagósuok többsége közel áll a nyugdíjkorhoz, emiatt esendőbbek, gyakrabban betegek, de nem tudják a létszámot feltölteni fiatalokkal, mert őket meg nem alkalmazhatják, csak korlátozott idejű szerződéssel, ami viszont a munkavállaló oldaláról lutri.
Nincs kedvem azt írni, hogy szerencsére most úgyis kevesebb a gyerek... Meg egyébként is, az enyémek akkor is oda kénytelenek járni, meg nincsenek is rossz helyen, de hogy ilyen keretek között elég nehéz érdemi munkát végezni, az biztos.
Nos, legalább eleget mozoghatnak az udvaron, amelynek karbantartására ugyan szintén nincs se pénz, se elegendő alkalmazott, de legalább levegő - az van.
Nézd, itt van egy romlott vár!Mama, megint fáj a hasam! - mondja a gyerek a szobában.
- És hol fáj?
Megmutatja.
_ Tegnap is itt fájt?
- Nem, tegnap a konyhában!
Jó napunk van ma. Meg kell becsülni minden ilyet.Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, akit úgy hívtak, Ferenc, becenevén Sajtkukac. Ez a Ferenc egy igazi tökfilkó volt. Mindig hatalmas mokoklikkal mászkált, mert otthon állandóan megfeledkezett a szemöldökfáról és azt lefejelte.
Aztán mikor bekövetkezett életében egy sorsdöntő pillanat, amikor elmúlt 19 éves és leányt kellett keresnie, nem tudta, hova kapja a fejét. Aztán csak ment-mendegélt és meglátott egy gyönyörű szép darázsderekú lányt, akinek olyan volt az arca mintha ürömpohárból ivott volna. És mivel Ferencnek is egy savanyú képe volt, rögtön egymásba szerettek és még aznap rögtön összeházasodtak. Volt is nagy lagzi, aztán sok gyerek, jött a babakelengye és Ferencből egy igazi álomszuszék lett az évek alatt, így hát a feleségére hárult a gyereknevelés.
/füzetlapon találtam/
2007. április 15., vasárnap
Dehogy. AZ csak pillanatnyi elmezavar volt. Múló gyengeség. Röpke szeszély.
Végtelenül tehetetlen vagyok...
3 megjegyzés2007. április 13., péntek
Miért akar mindenki jó gyereket, amikor senki sem akart jó gyerek lenni...?
(aki meg igen, az nem számít)
1 megjegyzésBővebben
Küzdelmek és örömök egy személyiség- és viselkedészavaros gyerekkel - meg a testvéreivelNem Linkek
Múlt
- 2009. 07. 01.
- 2007. 05. 01.
- 2007. 04. 01.
- 2007. 03. 01.
- 2007. 02. 01.
- 2007. 01. 01.
- 2006. 12. 01.
- 2006. 11. 01.
- 2006. 10. 01.
- 2006. 09. 01.
- 2006. 08. 01.
- 2006. 07. 01.
- 2006. 06. 01.
- 2006. 05. 01.
- 2006. 04. 01.
- 2006. 03. 01.
- 2006. 02. 01.
- 2006. 01. 01.
- 2005. 12. 01.
- Jelen
